Érdekességek

Idős kor - csontritkulás és a testmozgás

A csontritkulás egy olyan betegség, amelyet a csonttömeg csökkenése és a mikroarchitektúra változása jellemez, melynek következtében csökkenhet a csontszilárdság. A csontritkulásban szenvedő betegeknél jóval nagyobb a csonttörés kockázata. A csontritkulás bizonyos esetekben önálló betegségként (elsődleges csontritkulás), másokban pedig más betegségek (másodlagos csontritkulás) következtében következik be. A csontritkulás a csont ásványi sűrűségének csökkenéséhez vezet és a csonttörés előtt általában nem jelentkeznek tünetek. Az osteoporozist ezért is nevezik „csendes járványnak

A csontritkulási törések életkorhoz igazított előfordulása Európában folyamatosan emelkedik. Az elmúlt 30–35 évben a csigolyatörések előfordulási gyakorisága a nőknél 3–4-szeresére, a férfiaknál pedig több mint négyszeresére nőtt.

Férfiaknál a csípőtáji törés előfordulása is 2–3-szorosára nőtt, míg nőknél főleg a menopauza során felgyorsult csontvesztés miatti csontritkulás a gyakoribb, ezért ez egy olyan betegségnek tekinthető, amely túlnyomórészt a nőket érinti.

A 20–25 éves korban elért maximális csonttömeget csúcs csonttömegnek nevezik, amely döntően genetikailag meghatározott, azonban egyes kutatások eredményeként elmondható, hogy a rendszeres testmozgás nagymértékben hozzájárulhat a fiatalkori csúcs csonttömeg kialakulásához, így kellő tartalékot képezve az elkerülhetetlen későbbi lebontás időbeli kitolódásához. A kalcium és a D-vitamin bevitele szintén fontos a csontritkulás elleni védelem szempontjából, és így a D-vitamin és a kalcium-kiegészítők hatékonyak a törések előfordulásának csökkentésében.

A csontritkulás kialakulásában jelentős egyéb tényezők a dohányzás, a korai menopauza és a fizikai aktivitás hiánya.

Egy Hollandiából származó hosszútávú után, úgynevezett longitudinális tanulmány eredményei szerint - amelyben a serdülőket 15 éven keresztül figyelték -, a gyermekkorban és serdülőkorban napi rendszerességgel végzett fizikai aktivitás szorosan kapcsolódik a 28 éves korban tapasztalt gerinc és csípő táji csontsűrűség értékéhez.

Egy 2010-es metaanalízis bizonyítékot talált arra, hogy a gyermekkorban elvégzett súlyzós fizikai aktivitás növeli a gyermekek csontjának erősségét, de nem találtak elegendő bizonyítékot ugyanilyen a hatásra felnőttek esetében. A tartós immobilizáció miatti csontvesztés a csontképző és a csontfaló sejtek anyagcsere folyamatainak egyensúlymegbomlása okozza, amelyet a megnövekedett negatív egyenleg okoz.

Az immobilizáció klinikai következményei igen nagy jelentőségűek.

Egy tanulmány kimutatta, hogy a sípcsonttörés miatti immobilizáció a csípőcsont sűrűségének jelentős csökkenéséhez vezetett, mind a törött oldalon, mind az ellenoldalon. Egy nyomon követési vizsgálatban kimutatták, hogy a törött oldalon lévő csípőcsont sűrűsége még 5 évvel később sem mindig normalizálódott. Továbbá egy másik metaanalízis kimutatta, hogy már 3 hetes ágynyugalom megduplázza a csípőtörés kockázatát a következő 10 évben.

A fentiekkel ellentétben a túlzott fizikai aktivitásnak is lehetnek negatív következményei a csontokra. A testmozgás miatt másodlagos amenorrheában szenvedő leányok elveszíthetik a csonttömeg jelentős részét és átmenetileg akár sterilek is lehetnek, csökkent libidóval.

A csontritkulás kutatásában hosszú időn keresztül a hormonális tényezők - különösen a menopauza körüli ösztrogén hormonszint csökkenése - voltak a vizsgálatok középpontjában, megelőzésében és kezelésében. Ma már epidemiológiai klinikai és csontvizsgálatok azt mutatják, hogy a mechanikai tényezők (testmozgás) is jelentős szerepet játszanak a csontok egészségében.

Idős betegek esetében a képzés fontos szempontja az egyensúlyérzetük erősítése az esések megelőzése érdekében. Egy ausztrál randomizált vizsgálatban 1 090 fő 70-84 éves idős személy vett részt, akik saját otthonukban éltek. Az alkalmazott beavatkozások alapján három csoportot alakítottak ki.

a) a csoportokban végzett fizikai edzés;

b) szakemberek otthoni látogata, az otthoni esések megelőzése céljából;

(c) a látás optimalizálása.

A vizsgálatok érdekében nyolc csoportot alakítottak ki, aszerint, hogy hány alkalommal végeztek beavatkozást a csoportok tagjain a vizsgálati időszak alatt.

A fizikai edzés rugalmas gyakorlatokból, a lábak erősítő edzéséből és egyensúly gyakorlatokból állt. A megfigyelések szerint az egyensúlyérzék jelentősen javult az edzést végzők csoportjában. A rendszeres fizikai edzés 0,82-re csökkentette az esés kockázatát, míg az összes beavatkozás végrehajtásakor a kockázat csökkenése 0,67 volt.

Egy másik metaanalízisen 1 016 fő, 65–97 év közötti nő vett részt. Az izom erősítő edzés és az egyensúlyi edzés együttesen 0,65-re csökkentette az esések és a törések kockázatát. A program ugyanolyan hatékony volt azok számára is, akiknek nem volt esési előzménye, de a 80 év feletti korosztály esetében érték el a legjobb eredményt a beavatkozások következtében.

Összefoglalva, a fizikai aktivitás szintjének általános csökkenése a teljes népesség körében feltehetően az egyik fő oka annak, hogy az elmúlt 30 évben általánosan nőtt a csípőtörések előfordulása idős korban.

Azonban a rendszeres fizikai aktivitásnak (séta, súlyzós edzések, torna) ellenben jelentős szerepe van az idős korúak esetében is a csontsűrűség értékek lassúbb csökkenésében, melynek következtében csökkennek a törési kockázatok és így javul az életminőség.

https://onlinelibrary.wiley.com/doi/full/10.1111/sms.12581 alapján

További híreink