Érdekességek

A nagy intenzitású intervallumos edzés megváltoztatja az ATP keletkezésének folyamatait a maximális izom-összehúzódások során – egy kis tudomány

A vázizomzat egy olyan állandóan változó, képlékeny szövet, amely folyamatosan alkalmazkodik a rá nehezedő igénybevételnek, annak érdekében, hogy meg tudjon felelni a testi igénybevételnek. A hagyományos állóképességi edzés, azaz a nagy mértékű, szubmaximális intenzitású terhelés, a megfelelő adaptációs időszakot követően megnövekedett mitokondrium számot és tartalmat, illetve megnövekedett légzési kapacitást eredményez. Ezt a fajta terhelést megnövekedett edzéskapacitás fogja követni, amit gyakran a teljes test maximális oxigénfogyasztásának növekedése is követ.   Ezek a tények azonban már tankönyvi adatnak tekinthetők, hiszen már évtizedekkel ezelőtt leírták a sportszakemberek.

A kerékpár-ergométereken végzett nagy intenzitású intervall edzést magában foglaló edzésprotokollokról is kimutatták, hogy elősegítik az izomsejtek anyagcsere-adaptációját és ezáltal természetesen javítják az edzésteljesítményt.

Számos tanulmány kimutatta, hogy a 6-8 hetes sprint edzés mind a glikolitikus (anaerob), mind az oxidációs folyamatokban döntő szerepet játszó oxidatív enzimek maximális aktivitásának növekedését idézi elő.

A kutatók hasonló adaptációkat mutattak ki mindössze két heti nagy intenzitású intervallum terhelés után. A vizsgálatok eredményei alapján a fiatal férfiaknál két hétig tartó napi edzést magában foglaló protokoll megnövekedett kreatin-kináz (CK: 44%), foszfofruktokináz (PFK: 106%) és citrát-szintáz (CS: 38%) aktivitást váltott ki a vastus lateralisban, vagyis a comb külső részén található négyfejű combizomban. Az említett enzimek kulcsszerepet töltenek be a tápanyagok oxidítav lebontásában. Ezek az eredmények arra utalnak, hogy a rövid távú nagy intenzitású intervallum terhelés hatékony eszköz a vázizomzat ATP-termelésének általános potenciáljának gyors javítására.

A nagy intenzitású intervallum edzés tehát erőteljes metabolikus adaptációkat eredményez a vázizomzatban, azonban kevés ismeret állt rendelkezésre ezen adaptációk energetikára gyakorolt ​​hatásáról. Mágneses rezonancia spektroszkópiával vizsgálták a az ilyen típusú terhelés hatását az ATP szintézisére a nettó kreatinfoszfát lebontásból (ATPCK), az oxidatív foszforilációból (ATPOX) és a nem-oxidatív glikolízisből (ATPGLY) in vivo a vastus lateralisban 24 másodperces maximális összehúzódás során.

A vizsgálatokban nyolc fiatal férfi 6 alkalommal ismételt, 30 másodperces „maximális erejű” sprinteket hajtott végre kerékpár-ergométeren. Az izomenergetika mértékét a kiindulási állapotban, valamint az első és a hatodik edzés után mérték. A kapott eredmények alapján ez a típusú edzés megnövelte a csúcs oxigénfogyasztást (35,8 ± 1,4-ről 39,3 ± 1,6 ml/perc/kg-ra) és az edzéskapacitást (217,0 ± 11,0-ről 230,5 ± 11,7 W-ra) egyaránt, és mindezt anélkül, hogy az összes ATP-termelésre vagy az erő-idő integrálra hatással lett volna a terhelés során.

Addig míg az egyes tápanyagok lebontási folyamatainak ATP-termelése az első edzés után változatlan maradt, az elvégzett 6 edzés után jelentősen megnövelte az oxídatív foszforilációból, vagyis az oxigén jelenlétében felszabaduló energia mennyiség relatív hozzájárulását (a maximális ATP-forgalom 31%ról–39%-ára), és csökkentette mind az kreatinfoszfátból (ATPCK) való ATP (49%-ról–44%-ra), mind az oxigénhiányos, vagyis a glikolízisből keletkező (ATPGLY) (20%-ról–17%-ra) relatív hozzájárulását.

A fentiekből a laikusok számára is levontható az a gyakorlat számára is fontos következtetés, hogy az izomsejtek ATP-termelésének változásai azt jelzik, hogy a rövid, maximális összehúzódások az oxidatív ATP-szintézis (oxidatív foszforiláció) fokozott támogatásával és az anaerob ATP-termelés (glikolízis) viszonylag kisebb hozzájárulásával következik be az ilyen típusú edzésterhelés után. Ezek az eredmények megerősítik és kiegészítik a nagy intenzításó intervallumos edzéshez való molekuláris és sejtes adaptációról szóló korábbi megállapításokat, és azt mutatják, hogy már 6 edzés is elegendő az in vivo izomenergetika megváltoztatásához, ami valószínűleg hozzájárul a megnövekedett edzéskapacitáshoz.

Acta Physiologica 211, 147–160 (2014)

További híreink